Mint mindig, most is leírom a mi kis történetünket.
Szóval minden oviban kezdődött. Arra nem teljesen emlékszem hogyan, hiszen most nyáron lesz 10 éve, hogy megismerkedtünk. Wow. Visszatérve, arra viszont elmlékszem, hogy éppen senkivel nem tudtam játszani, amikor Eszter mindig megjelent és együtt csináltunk mindent. Persze ott voltak a többi barátnőim is, de Eszterrel valahogy minden más volt. Aztán jött a suli.
Azt tudni kell rólam, hogy ismerkedés szempontjából én szörnyű vagyok. Félek. Azt pedig azt kell Eszterről tudni, hogy ő meg egyáltalán nem. Suli első napján Eszter mellett ültem. A középső padsor második padjába. Ő és a családja előbb érkeztek, így Eszter foglalta nekem a helyet maga mellett. Mindig azért izgultunk, hogy ne ültessenek el egymás mellől. Csak abból, hogy két kislány akik legjobb barátnők, egymás mellett ülnek semmi nem jó sül ki belőle. Az évek során szerintem összesen kétszer vesztünk össze, legutoljára negyedikben, ami mondjuk szintén az én hibám volt, de ebbe most ne menjünk bele. Ötödikes felsősként emlékszem elég büszkék voltunk, és folyamatosan leszóltuk a negyedikeseket, mondván, "nem tudnak ők még semmit a felsőről."
Aztán elérkezett a legrosszabb időszak, azt hiszem mindkettőnk számára.
Emlékszem, Eszter volt az első, akinek valaha beszéltem arról, hogy ki fogunk költözni Írországba. Ő mindig is nagyon rendes és önzetlen volt, és ebben az időszakban, amikor minden eldőlt, ő volt ott mellettem. Nem igazán törődött azzal, hogy neki milyen rossz lesz vagy ilyesmi, inkább velem foglalkozott, és ez mindig is lenyűgözött és hálássá tett. Majd teltek a hónapok, június 15-ére már mindenki tudta, hogy engem már nem látnak itt jövőre. Nyáron sokat találkoztam Eszterrel, kijött a telkünkre, elmentünk moziba...
Aztán el kellett búcsúzni. A gépem felszállása előtt öt perccel három embernek küldtem sms-t. Neki először. Azonnal visszaírt. Mondanom sem kell, hogy miközben felszálltunk nem keveset sírtam.
Eszter az egyetlen a barátaim közül, aki rendszeresen hív és beszélünk skype-on. Ő az egyetlen aki meg szokta kérdezni hetente, max. két hetente, hogy velem mi történt, hogy érzem magam. Ő az egyetlen aki elmeséli részletesen, hogy mi történt régi iskolámban, a régi osztályommal, senki más. Ő az egyetlen aki még akkor is felvidít, amikor éppen a szüleim kapcsolata miatt vagyok zaklatott. Bármikor. Nagyon nagyon sokkal tartozom neki, és annak ellenére, hogy kb. 3000 kilóméter választ el minket, tudja, hogy rám mindig számíthat. Soha nem hagyom cserben.
Még egyszer boldog szülinapot Eszter, remélem sikerül összehozni azt az áprilisi repülőutat. ;)
